2
bennem is megreped a belső váz.
kiesik egy csavar.
hiányzik egy anya.
nézem,
a zöldellő fák látványa
megfagyasztja bennem az élő időt,
s csak arra várok,
minél bejjebb menekülhetek magamban.
paplan alá.
ágyneműtartóba.
ágy alá.
3
de ott sincs más,
csak az
üres
búskomor
világ, amit magamnak teremtettem.
amit átitattam az illúzióimmal.
s amiben élek gondtalanságot színlelve.
4
nem látok mélyenszántó gondolatot a fejemben.
oldalamra fordulok.
most győztél.
…. keresd meg a tekinteted …
Hirtelen egy nagy barlangban találtam magam, ahová éppen csak szűrődött be némi fény odakintről. Elindultam óvatosan előre, úgy, hogy ne törjem ki kezem-lábam, óvatosan, finoman lépkedve. Megtettem pár métert a fal mellett haladva, tapogatózva, de a kijárat úgy tűnt, egyre csak messzebb kerül tőlem, minél jobban közeledek. Aztán hirtelen rándítást éreztem a rekeszizmom felett, s éreztem, hogy hirtelen örvény vesz körül. Port, faleveleket, iszapot és némi sarat éreztem a számban, köpködtem, alig bírtam lélegezni. A mellkasom összeszorult, egy hang sem jött k a torkomon. Úrrá lett rajtam a pánik, nem tudtam, mi ez az érzés, hová kerültem, egyszerűen csak vergődtem a semmiben és vártam, hogy egyszer csak vége legyen… De nem lett.
Kinyitottam a szemem. Szúrt és égett, a lámpa fénye egyenesen a retinámba világított. Ijedt voltam, patakokban folyt rólam a víz. Mire a szemem fókuszálni tudott, alig tértem magamhoz, hol a fenében is vagyok. Lassan felültem, a többiek rémülten-döbbentem meredtek rám, magyarázatot követelő, mégis félős arccal.
Nem! Nem vagyok hajlandó megmászni újra és újra azt a hegyvonalat, amit tudom, hogy képtelen vagyok teljesíteni! Ekkor szólít egy hang, talán az emlékeimből, talán kívülről, nem is tudom, pontosan honnan:
– Nincs olyan, hogy nem tudom, amíg meg nem próbáltam…
Nem, nem, nem, úgyis képtelen vagyok rá. Az örvény, a mellkasom, fáj mindenem… Biztosan csak én vagyok így ezzel, hát persze, ki más lenne ilyen szerencsétlen, hogy egy egyszerű relaxációs gyakorlatot képtelen megoldani tisztességesen.
Tele vagyok görcsökkel. Most talán még több görcsöm van, mint mielőtt betettem volna a lábam erre a helyre. Legyek átkozott! Én erre nem számítottam. Gondosan becsomagoltam a batyuimat, életem fakeresztjét abba az átkozott bőröndbe, hófehér frottírtörölközőbe tekertem a félelmeimet, és a táska legmélyére rejtettem, mert tudtam, hogy ha kell, a félelmeim előrántják a megszokott maszkokat. Lelepleződtem. Kudarcot vallottam. Milyen hely az, ahová félelem és maszk nélkül léphet be az ember? Micsoda görbe tükrök ezek? Hol vannak a fekete lyukak, amik elszippantják az emberekből az energiát, hol vannak a vámpírok, akik kiszipolyozzák az emberek érzelmeit? Hová kerültem?
Lelkek összecsendülésének
folytonos magánya nyög fel
bennem – megvakulok
Forog a szoba. Annyi szín, érzelem, igazság, hazugság lepleződött le bennem az éjjel ennek a környezetnek a segítségével. Úgy érzem magam, mint a vak ember szemműtét után. Vibrál minden, mintha mindent másképp látnék s élnék. Ez még csak az első nap, de a csoportfoglalkozások velőig hatolnak, csontomat tépi az igazság mérgező széruma. Magammal hoztam álarcaimat, gondoltam szükségem lesz rájuk, de úgy érzem, nem lennék képes felvenni azt a förtelmet a képemre újra.
Ezek az emberek tükrök. Lelkem eltakart, fekete lepellel elfeledett tükrei. Olyan mélységeket és magasságokat láttam meg bennük, amelyek belőlem is gyökereznek! Azt mindig gondoltam, hogy minden mindennel összefügg, de nem gondoltam volna, hogy egy ilyen kis közösségi lét, egy célért való törekvés, a kultúra, a színház közös szeretete ilyen mélységekig képes megmutatni az ember valódi énjét.
fókuszba állítottuk idővonalainkat
kapcsolataink mátrixja
tetraéderbe rendeződve
állnak sorba a
magasugró léc előtt
Pingbacks