keresd meg a tekinteted 1. rész

megőszült bennem a kín

majd-ki-csattanok

leszakadt terheit

cipeli a tegnap

célba ért a hold

elindult göröngyös útján

 

Nehezen ébredtem fel reggel. Rettenetesen szarul aludtam. Annyira meleg volt, hogy a nap ereje teljéből sütötte, szinte égette a levegőt. Küszködve, nehezen lélegezve töröltem le a verejtéket a homlokomról. Tudtam, hogy el kell indulnom, pár pillanat, de a bizonytalanság, az izgatottság, a félelem, az újszerűség mindig egy-egy lépésre megálljt parancsoltak lábaimnak. Megnyugtat a szoba forrósága, de nyelvemen érzem, hogy el akarok menni innen, elegem van ebből a családból, önmagamból, hogy arra is képtelen vagyok, hogy némi érzelmet mutassak kifelé. Anyám felé, apám felé, bárki felé. Az örökös csalódás és önmagam hibáztatása nem volt túl kellemes út, és elég nehéz az a tetves batyu, amit tudom, hogy magamon kell cipelnem.

Kell?

Mindezeket, a rohadt üszkös kis szarságaimat most becsomagoltam egy bőröndbe, nagyon sok törölközőt csavartam köréjük, na, nem mintha attól félnék, hogy eltörnek, inkább azt remélem, hogy a pára vagy tudja az isten micsoda, beszívja őket, és mire hazaérek, többé nem lesznek.

Gittivel színjátszó táborba megyünk Somolyára. Saca szólt neki is, mert ő is megy, talán járt már ezelőtt ott, nem is tudom. Őszintén szólva, kicsit félek, mert dunsztom sincs a színházról, nem tudom, hogy mire számíthatok, mennyire fog feszélyezni, hogy nincs tapasztalatom. A gimiben most lehetett volna lehetőség, hogy jelentkezzünk, indítottak színjátszó kört, érdekel is a színház, de nincs elég vér a pucámba, hogy bevállaljam. Gittivel is csak azért megyek el most, mert jó móka lesz, nyaralunk egy kicsit, vagy valami ilyesmi. Úgysem kell ott túlzottam megfeszülni.

A vonatút nem túl sok Szürkéből, kb. egy óra alatt ott vagyunk. Nem is baj, kell az az egy óra, mire felkészítem magam a rengeteg vadidegen emberre, és arra, hogy igenis kinyissak pár ablakot magamban, mert az ajtóig még sokat kellene másznom. Szó szerint.

*

A vonaton vagyunk. Gitti elmesélte, hogy mik szoktak lenni ebben a táborban, és annyira nem is ijesztő. Olyannak képzelem el, mint a legtöbb amcsi tábort, amikor a gyerekek elmennek egy hétre, hogy a szülők kicsit fellélegezhessenek nélkülük, és a gyerek megtanul a táborban nevetni, örömködni, szívből mosolyogni és szeretni. Bár ez az idióta amcsi filmekben nem is így működik, inkább felszínes jópofizás az egész. Mindegy, már elindultunk, a tábort befizettem, különben is, anyám tuti megölne, ha nem mennék el, így is tök fölösleges idő- és pénzpocsékolásnak tartja az egészet, nem érti, minek kell nekem ilyen helyekre mennem, hiszen úgysem vagyok színésznek való. Vagyis inkább annak sem vagyok való, ahogy másra sem vagyok jó, anyám szerint. Na azért jöttem, mert anyámnak ebben sem lehet igaza.

*

Somolya egy nagyon békés, szelíd kisváros, hűen a várost megillető jelzőhöz Békés megyében. Zöldellő fák, rekkenő hőség és kétszer nagyobb forróság verődik vissza az aszfalton, amelyen kb. tükörtojást lehetne sütni, olyan meleg. Húzom a kis bőröndömet, benne a rejtett reményeimmel, a félelmeimmel, miszerint én is egy amolyan elbaszott gyerek vagyok, aki képtelen arra, hogy szeretve legyen. Legalábbis anyám szerint. A bőrönd kerekei szántják a forró aszfaltot, bennem tigrisbukfenceznek a kétségek, mire számítok, hogy fogok én Gitti mellett érvényesülni, amikor sosem éreztem magam még mellette egyenrangúnak. Mindig a társaságban ő volt a szép és okos, én meg a ronda és buta, ügyetlen. Hát, de azért is jó, hogy eljöttem, mert legalább otthon nem vagyok, és nem hallgatom anyám panaszát, hogy bezzeg a Gitti, neki komoly barátja van, te meg még érzelmeket sem vagy képes kifejezni. Na bumm. Azt gondolom, hogy egy kis színjátszás csak segít az életemen, legalább megtanulom, hogyan kell kezelni a hülye vitákat. Felveszek egy szerepet és kész.

A táborba érve egy barátságos kis közeg fogadott, a forró levegőbe belehasított némi lágy szellő, ami megtörte a forróságot, a lelkemben is. Még megszeppenve álltunk ott, erőtlenül kerestük a kapcsolódási pontokat, mondanom sem kell, Gittinek sokkal jobban sikerült elsőre, mint nekem. Elnyomottnak, oda nem illőnek, kakukktojásnak éreztem magam, legszívesebben a fejemre húztam volna egy zsákot, belegyömöszöltem volna magam a szarjaim mellé a bőröndbe, és megkértem volna valakit, hogy dobjon be a Tiszába, talán leúszok egészen Szerbiáig, vagy közben a melegtől a bőröndben egyszerűen csak elpárolgok. Minden idegszálammal összpontosítanom kellett, hogy ne essek pánikba a rám meredő kíváncsi, gyengéd tekintetektől. Eleve görcsöm van az egésztől, én nem tudom, hogyan fogok itt kibírni egy hetet.

Enyhítve első fellobbanásomat és kétségbeesésemet egy átlátszó ürüggyel, miszerint “feltérképezem a területet”, elsuhantam cigit venni. Életem első doboz cigije, amit önállóan, egymagam, az anyámtól kapott minimális zsebpénzből vettem. Persze ettől is azt vártam, mint a többi függő, hogy csillapítsa majd a feszültségemet, nem mintha volna értelme. Persze az ellenállásomnak és akaratosságomnak, dühömnek és kétségbeesésemnek meg is lett a böjtje, amikor is a boltba belépve szemben találtam magam egy műkörmös, jól felöltözött, csinos 25 körüli eladó lánnyal:

– Egy doboz világoskék szofit kérek.

– Elmúltál már 18?

Na bazd meg. Még ez is. Persze, mondhatom, hogy elmúltam már 18, de akkor jönne a szokásos rituálé, hogy mutassam meg a személyimet. Persze akkor kitalálhatnék valamit, hogy otthon felejtettem, vagy a táborban hagytam, de úgy gondoltam fölösleges futni a köröket, mivel tépelődésem közepette észrevettem, ahogy a csaj szépen lassan végigmér, pofákat vág, majd felkuncog. Erőt vettem magamon:

– Khmmm… Azt hiszem, még nem.

– 18 éven aluliakat dohányáruval nem szolgálunk ki! – szólt a csaj a feje fölött függesztett táblára mutogatva a tökéletes műkörmeivel, cérnavékony hangon, ami szinte azért jött ki a torkán, hogy ezzel is engem alázzon. – És szeszes itallal sem.

Kurva jó. Itt vagyok a semmi közepén, kb. fél órája érkeztünk, de én máris azon tűnődtem, mi a fasznak kellett idejönnöm, és még egy doboz cigit sem vagyok képes venni, vagy legalábbis hazudni arról, hogy felnőtt vagyok. Még jobban kétségbeesve konstatáltam az egészet és megsemmisülve kikullogtam az üzletből. Ez kellett még nekem. Totál, két lábon járó szerencsétlenség vagyok.

Ahogy visszafelé baktattam a párás meleg nyárban, eltűnődtem, hogyan fogom átvészelni ezt a pár napot. Legszívesebben zacskót húznék a fejemre. Pár óra elteltével már kicsit közlékenyebbek voltak az emberek, meg-megismerkedtek, ki honnan jött, ki merre tart. Mondanom sem kell azt sem, hogy minket Gitti képviselt, én egyelőre csak bőszen bólogattam, helyeseltem, mint az okos pulikutya, nem akartam elővenni saját magamat, kényelmes volt nekem odabenn. Korai volna még a lapokat kiteríteni, még a végén befejezhetem azt, amit el sem tudtam kezdeni. És anyámnak nem lehet, hogy igaza legyen.

A vacsoránál még beljebb húzódtam. Láttam a sok nyitott, élénk, szinte villanó szempárt, akik keresték a tekintetem, de éreztem, ahogy belülről bezárom az összes ablakot, a réseket betömöm, elég legyen ebből! A valódi énem ép még, a meleg égette ugyan alatta a bőrömet, feszült, húzódott, viszketett, de kellett, hiszen mi más lennék, csak egy üres fal, amit telehányhatnak mindenféle szeméttel. Most viszont keresgélni kezdtem magamban, azt éreztem, felébredt bennem valaki, aki eddig rejtve volt, s a szemem gödréből vagy a fülem vagy az orrom nyílásából ki akart volna kukucskálni, beleszippantani a levegőbe, s éreztetni boldogságát, reménységét, teljességét – egészségét. De egyelőre kemény voltam, mélyen voltam, jól van ez így. Nem kell bennem megszületnie semminek, mert csak tudatos tipródásnak teszem ki. Nem szülhetem meg magamból önmagamat, mert véres szülés volna, nem akarom, hogy új csecsemő-énem egy olyan világba szülessen bele, ahol a fájdalom fáj, az érzelmek pedig porig égetnek. Nem kell ez nekem, minden úgy van jól, ahogy van.

1
kinyitom a szemem.
forog. a szoba.
üres aggyal elvesztettem a tér- s időérzékemet.
a pupilláimat bántja a hirtelen felé szökkenő fénynyaláb,
ezért erőtlenül lecsukom a szemhéjam.
eszembe jut egy érzés, gyorsan kihányom magamból.
monotonon összesöpröm a rumlit az elkúrt életemben,
s hisztérikusan menekülök.
vissza.
haza.
anyám méhébe.

Estére a foglalkozások után mintha egy másik dimenzióba kerültem volna. Egyáltalán nem voltam magamnál. Extázisban voltam. Kb. ilyen érzés lehet, mint amikor valaki drog hatására azt érzi, hogy a lelke repül, képes mindenre. Rengeteg emberrel beszélgettem, ahogy láttam, hogy közelednek felém, egyszerűen éreztem, hogy nem szabad szúrós kis sündisznó lennem, így hát meghallgattam őket, figyeltem önfeledt nevetésüket, szabadságukat, megálmodtam velük a céljaikat, repültünk együtt a pillanat hevében. S újra éreztem a bennem születendő én-csecsemőt, aki világra akart jönni, torka szakadtából sírni, jelezvén, hogy megszületett. És először éreztem azt életemben, hogy én is akarom.

A vágy és a vonzalom kézen fogva összeesküdtek ma és álruhát öltve, bajuszt és szakállt növesztve nem megmutatták magukat, hanem megkuporodtak a fűben és onnan leskelődtek két fűszál közül, közben nagyokat kacagtak. Én meg annyi mindenért visszaordítottam volna, annyi minden kérdőjelet ponttá vagy felkiáltójellé rajzoltam volna, de rájöttem, úgy félúton, ahogy fülemben felcsendült egy Molko-dallam, hogy nincs nálam más, csak egy radír.

 

http://partmagazin.hu/keresd-meg-a-tekinteted-2-resz/

Pingbacks

  1. keresd meg a tekinteted | PartMagazin.hu

Megjegyzés készítése