Első temetésemre készültem… de úgy, hogy én nem is tudtam róla.
6 év körül-belüli kisgyerek lehettem.
Arra emlékszem hogy falun voltunk, anyai nagymamám házában,
minden felnőtt ki volt öltözve és beszélgettek a nappaliban,
ami nagy szó, mert ritkán használtuk ezt a helyiséget.
Közben engem is próbáltak kiöltöztetni, utáltam. Körülöttem mindenki feketében.
Én is kezdtem befeketedni… a hangulat olyan semmilyen volt, néhányan a férfiak közül ittak.
Édeskés émelyítő italszag keveredett házi sütemények illatával
nyakonöntve olcsó és drága kölnik szagával.
Én totál azt hittem hogy búcsúba készülődünk… mint minden évben azon a helyen.
Volt rendes étel is, falusi ízek, zsíros ételek.
A nőknek nem volt annyira jó kedvük, mint a férfiaknak.
Viszonylag sok rokon megjelent, olyanok is, akiket azóta se láttam,
majd lassan elindultunk mind egyszerre egyirányba… otthon hagyva a házat.
Viszont valamit magunkkal vittünk, akkor még nem nagyon ismertem, hogy mi lehet az.
Ahogy telt az idő mindenki szomorúbb lett, ki-ki képmutatóan, néhányan őszintén.
Nagymamám tűnt a legőszintébbnek és a legmagányosabbnak, nem láttam így azelőtt.
Elindult a kocsi karaván, egy hosszú meredek parton haladtunk fölfelé, egymást lassítva,
hátráltatva… mintha senki sem akarna odaérni.
Emlékszem, ahogy apám káromkodott… hogy „tök béna ez az Albert előttünk és hogy basszameg.”
Nem nagyon foglalkoztam vele… még mindig arra vártam, hogy megjelenjenek a színes sergők és a rozsdás céllövöldés vas dobozok.
Megérkeztünk, nem voltak sehol! Csalódott lettem.
Csak a földből kiemelkedő nehéz beton keresztek keresztezték egymást
ameddig elláttam, kihűlt ürességgel fogadtak.
„TEMETŐ!”
Erre a szóra lettem figyelmes, ami anyám száját hagyta el,
lehet örökre nyomot hagyva zsenge edzettlen lelkemben. Mindenki egyre jobban elhalkult.
Már tudtam, hogy valami nincs rendben. Most már nem is beszéltek, csak egymás kezét fogdosták…
különösképp nagymamámét.

„őszinte részvétem.”
„őszinte részvétem!”
„…őszinte részvétem.”
„Őszinte Részvétem…”
„ŐSZINTE RÉSZVÉTEM…”

Semmi őszintét nem éreztem az ismétlődő mondat morajokban,
Ő meg csak tűrte ezeket a kezeket. Ahogy haladtunk befelé
a beton ágyak között feltűnt hogy sehol egy ház. Csak a természet és a sírok.
Így már megnyugtatóvá vált, legalábbis számomra… valamelyest.
Majd előkerült egy kisebb épület… Amilyen kicsi, olyan visszataszító volt ez az oda nem illő furcsa létesítmény.
viszonylag nagy volt a tömeg, mindenki feketében ölelte körül a ház auráját…
passzolt hozzá, furcsa csend volt a csöndben.
„Ravatalozó.”
…anyám száját hagyta el újra ez a nehéz lehangoló szó, a megnyugvás pedig engem.
Nem sok velem egyidős arc tűnt ki a tömegből, szinte alig.
Éreztem, hogy ők se tudnak mit kezdeni ezzel a felnőttes közeggel,
Viszont!!! leutánozták az asszonyok/férfiak (számomra) kifejezéstelen arckifejezését.
Én nem. Amatőr újonc voltam a profik között.
Ahogy közelebb kerültünk az ámbitushoz, körben álltak az emberek, mintha helyet hagynának valaminek, vagy valakinek.
A kis barátságtalan házikóból síró, reszketõ hangok, jajgatások szöktek ki. Néha hangosabban, néha pedig halkabban lopóztak a füleimbe.
Mondták, hogy semmiképp se menjek be oda, de túlságosan el voltak foglalva az „őszinte részvéttel”
(…jellemtelen két szó, azóta se kedvelem ezt a kifejezést, bárki mondhatja, aki nem gondolja komolyan.)
hogy be is tarthassák velem ezt a figyelmeztetésüket… süket füleim voltak amúgyis az ien jótanácsokkal szemben,
Vak szüleimtől örökölhettem…
Bementem. Mindenki sírt. Aki épp nem… az arra készült hogy újra sírhasson.
Nem foglalkoztam velük. Egy asztalszerűség volt középen, rajta egy jókora nyitott
körülbelül ember méretű fa gyufás skatulya… legalábbis akkor… annak láttam.
Félig nyitva volt, távolról ismerős arccal szembesültem, nem volt jó színben.
Közelebb araszoltam, hogy megnézhessem mit csinál benne.
Semmit. Kifejezéstelen arccal „aludt”… az enyémen kíváncsiság tükröződhetett.
Még közelebb kerültem hozzá a kíváncsiságom miatt: Sárgás-szürke bőrszín, fénytelen… matt arccal fogadott,
az, aki egykor mindig lejárt szavatosságú mogyoró… de inkább homok ízű cukorkával dugta tele apró zsebeim.
És én így is jóízű emlékekkel távoztam tőle annó minden alaklomkor… még ha a nevemet nem is tudta mindig eltalálni.
Nem volt baj, a név nem fontos, pláne az enyém. A szándék annál inkább.
A „beskatulyázott” asszony a dédnagymamámra emlékeztetett, csak épp valami hiányzott belőőle…
VALAMI otthagyta. „talán az élet”… ezen gondolkoztam.
Hirtelen nagyon sok élettelen kép támadott meg:
– Egy csupasz, meztelen döglött fióka a nyári szünet hőségében,
ami kiesett a családi fészek idilljéből a lépcsőházunk tövébe.
– Egy fekete-fehér kép a nemrég elgázolt Csoki nevű korcs kutyánkról az út mentén.
– Egy zsákfalu völgyében fekvő, tópart szélén kinyúlt gusztustalan béka tetem,
amit halálra czigiztettek az idősebb fiúk, pedig én megálljt parancsoltam!
…majd később, mikor valamivel idősebbek lettünk a haverjaimmal mi is megtettük.
– Egy kép a borús Balaton döglött hideg angolnáiról viharjelzés előtt,
és egy kétségbeesett apa, aki ordítva rohan felém, velem lehet egykorú élettelen gyermekével karjában,
végig a játszótér sarkáig…majd ott! eltűnnek: örökre.
Magamhoz tértem.
Magamhoz képest viszonylag gyorsan felfogtam, hogy mi a közös bennük: az életjelenség élettelensége.
De már akkor kint voltam…”NE NÉZD!” lökött ki az ajtón egy nálam valamivel idősebb.
Furcsa érzés volt látni valakit, aki nem él. Egyáltalán nem volt félelmetes,
inkább elgondolkodtató…

– Egyszer én is így fogok kinézni…
– Egyszer mindenki… így fog kinézni???
– Anyám. Testvérem. Nagymamám…
– Martinek Anett gyerekkori „szeretőm”,
aki megmutatta rózsaszín élettel
teli pihe-szőrös szemérem dombját.

írta: K.R.
fotó: dráhcir
Egy tavalyi interjú a szerzővel itt a part magazinon.