Beszélgetés FotoDráhcirral egri kiállítása előtt

fotodrachir_2

Part: Szeptemberben nyílik Egerben a második fotókiállításod Belső tenger hajótöröttjei címmel. Mi a témája, tárgya a kiállított képeidnek?
FotoDráhcir: Tavasz végén kerestek meg a füzesabonyi Pszichiátria Mentálhigiénés dolgozói azzal, hogy láttak pár fekete-fehér képet tőlem az interneten és szeretnék, ha dokumentálnám az ott lakók életét, mindennapjait. Nagyon megtisztelve éreztem magam, hogy énrám gondoltak. Természetesen egyből igent mondtam, mert úgy érzem közel áll hozzám ez a világ. Többször kaptam már olyan visszajelzést, hogy a képeim “komor hangulatúak”, “szomorkásak”, illetve már-már “betegesek”. Nem tudom… Én csak arra törekszem mikor fotózok, hogy olyan képek szülessenek, amelyek valamilyen érzést, hangulatot váltanak ki az emberekből, akik megnézik azokat.
Egyébként ez nem csak az “én kiállításom” lesz. A fotóimon kívül még láthatóak lesznek O. D. festményei, rajzai is – ő egyébként bentlakó. Igen ügyesen bánik az ecsettel, ceruzával vagy épp, ami a kezébe akad.

Part: Milyen kötődésed van a füzesabonyi pszichiátriához? Hogyan jött a lehetőség, hogy egy ilyen sokunk számára zárt világban fotózhass?
FotoDráhcir: Szeptemberben lesz egy éve hogy ott (is) dolgozom. Már jóval előtte (kb. három éve) szerettem volna fotózni bent, de ugye ez külsősként szinte lehetetlen. Aztán úgy alakult, hogy nem volt munkám, és jött ez a lehetőség (portást kerestek) … nem nagy örömmel, de elvállaltam (hál istennek!!). Szerintem mindennek megvan az oka… semmi se véletlen! És tessék!

Part: A megbízás kapcsán mennyire volt megkötve a kezed? Kellett kompromisszmokba belemenni, és ha igen, akkor ez mennyire látszik meg a kiállítási anyagon?
FotoDráhcir: ELÉGGÉ! De úgy érzem, még így is megérte, születtek jó fotók! Pedig nem vagyok az a megalkuvó típus. Jó ideje nem vállaltam fotózást, csak saját örömömre készítek képeket. Nem szeretem, ha megmondják mit, mikor, hol fotózzak. Itt is például olyan erős képek buktak el a szelektálás során, amik szerintem nagyon ütősek lettek volna.
Szigorú szerződést írtunk alá az elején, melyben az áll, hogy a képeket sehol máshol nem használhatom fel, az ottlakók magánszférájába, szobájába nem léphetek be, ésatöbbi… ésatöbbi… De még így is nagyon hálás vagyok, hogy énrám gondoltak fotózás terén! Nagy köszönet Marika néninek.
Körülbelül 80 darab kidolgozott fotóval érkeztem a szelektálásra, abból kiválasztottunk közösen 60 darabot, majd ez a szám csökkent 30-ra és végül 24 kép kerülhet a kiállításra. Szóval nem volt egyszerű menet. Pláne, hogy rögtön az elején olyan képek véreztek el, melyekről úgy gondoltam, hogy BIZTOSAN OTT A HELYÜK A KIÁLLÍTÁSON.

Part: Neked sikerült belülről és ráadásul a kamera lencséjén keresztül is bepillantanod a pszichiátria világába. Ez nem sok embernek adatik meg. Hogy látod ilyen szemszögből az intézet belső életét?
FotoDráhcir: Semmi különös… Bent is vannak seggfejek, illetve jófejek. Vannak fiatalok, öregek. Fiatalon megöregedettek. Szófukarok, beszédesek. Szerelmesek, szerelem mentesek. Jól lakottak, éhesek. Függők, tiszták. Bárányok, farkasok. Sőt! Egy-két emberkével össze is haverkodtam bent. Nemigazán teszek különbséget a benti és a kinti világ között. Csak egy nagy betonfal választja el a két “világot”. Próbálom elfogadni a bentlakókat olyannak, amilyenek! Legalább nem játsszák meg magukat…, azt adják, amik! Ha jobban belegondolunk, kint is megvan minden embernek a maga furcsasága, nem? Csak kint sokan színészkednek, megjátsszák magukat.
Persze az elején érzékenyen reagáltam a dolgokra. pl.: első munkanapjaim egyike volt, szakadt az eső, ősz volt… Luxus autóval érkezett látogatóba egy pasas. Elég feltűnő jelenség volt: az a fajta, akin látni, hogy megadatott neki “minden”. Testvéréhez jött, de fel se ment hozzá, csak a parkolóban átadta neki a kis, ahavi csomagját, aztán már ment is tovább “kaviárért” vagy karrierért. Tesóját a falak mögött hagyva… Az meg csak ott integetett neki a zuhogó esőben, szétázott négycsíkos melegítőben, csüngő szatyorral a kezében míg a kocsi el nem tűnt az utca végén. “Egyiknek sikerült, másiknak nem.” Ez a kép nagyon megmaradt bennem. (Elcseszte az egész napomat.) Viszont egy jó fotó is lehetett volna.
Azóta már megedződtem mentálisan a benti világgal kapcsolatban.

Part: Jöhet technikai kérdés? Milyen fényképezővel dolgozol? Milyen technikát preferálsz és miért?
FotoDráhcir: Jó kérdés! Igazából semmi extra. Canon 500d váz), ahhoz van egy Canon 50mmf/1.8II lencsém…és ennyi. Ja nem! Van egy csillagászati összegű, hájperspace állványom is! 4500 forintos Hama.
Autodidakta módon szipákolódtam bele a képek világába, de még korántsem tartok ott, ahol szeretnék! Egyrészt anyagi okok miatt, másrészt úgy sokkal lassabban fejlődök, hogy magam járok a dolgok után. (Néha meg nagyon lusta is tudok lenni.)
Programok közül PS:cs4-et nyüstölöm, illetve a Lightroom nevezetűt, de mivel nagyon nem értek a számítógéphez, sőt egyenesen utálok elé ülni, így eléggé nehézkesen haladgatok. Legszívesebben egy sötétkamrába költöznék ilyenkor egy fél liter Jacobs és egy csomag Domingo cigaretta társaságában.
A fekete-fehér képeket részesítem előnyben… A kézzelfoghatóakat! Nagyon tetszenek a régi analóg masinák és a sötétkamrás, vegyszeres képelőhívási technika. Nem szeretem ezt a digitalizált hova(?) rohanást, nagyon nem! Analóg vagyok egy digitalizált világban. Nagyon szeretném a régi módszert is kipróbálni, de az még nem mostanában lesz… sajnos.
A régi nagy öregek vannak rám hatással: Munkácsi “Muki” bácsi, Robert Capa. Külföldiek közül Kevin Carter, Richards Eugene. Mondjuk ez mind olyan név, mint a kocsik közül a Mercédesz (vagy mi?). Különböző egyéniségek, viszont egy közös mindenképp van bennük: szívvel lélekkel csinálták.
Én is így teszem. Ha már nem fog menni így, akkor abba kell hagyni. Szerintem.

Part: Te a fotózás mellett Egerben és környékén kortárs költőként, slammer-ként is ismert vagy. Mennyire jelennek meg a pszichiátrián szerzett tapasztalataid a verseidben?
FotoDráhcir: Nagyon is! Szinte minden szövegem, “versikém” vagy nem is tudom, hogy nevezzem… ott született az elmúlt egy évben. Mondjuk máskor nem is nagyon van időm. Nehéz összeegyeztetni a magánéletet (heti 72 óra meló) plusz a szerelem gyerekeket: Fotó, Slam Poetry. De megoldom! Szövegeken is biztosan érződik ugyanaz, mint a képeken (“komor, szomorkás, beteges”), de szerintem ez nem baj. ILLetve majd a végén kiderül… aaahahahhahaha. Mondjatok három olyan költőt (én nem tartom magam annak, félre ne érts… és fotósnak se!), aki a végén “nem” kattant be!
Majd én mondok! József Attila, Brenner József (Csáth Géza), Márai Sándor. Ők nagyon jól írtak szerintem – mégse lett happy end a végük.
De hogy pozitív maradjak: Örkény István, Weöres Sándor, Kosztolányi Dezső… számomra eddig ők azok, akik a magyar irodalmat képviselik. Illetve a kortársak közül Závada Péter és Simon Márton, akiket én kiemelnék.

És a végére itt egy kis farigcsa magam-rólam:

Feketén-fehéren szeretem megélni a dolgokat…
Amit átéltem próbálom úgy leírni ahogy én megéltem,
saját látásmódomat pedig kivetíteni Fotóra vagy Lapra.
Pillanat hevét feltenni 1 lapra!
Ez vagyok én:
-majdNEM “fotós”
-majdNEM “”író””
Mind a kettőhöz közel kerültem, de távol álltam tőle hogy legyek valaki.

Part: Köszönjük a válaszokat!
FotoDrahcir: Én köszönöm (az értelmes kérdéseket), a lehetőséget!

fotodrahcir_kiallit

FotoDráhcir Belső tenger hajótöröttjei című fotó kiállítása

Idő: 2013. szeptember 12-től 25-ig
Megnyitó: 2013. szeptember 12., szerda, 16.30 (végleges időpont!)
Hely: Agria Park Bevásárlóközpont, Eger, Törvényház u.

Net: facebook esemény   FotoDrachir facebook oldal

Néhány kép FotoDrahcirtól

Lightroom (macsek.jpg)

 

fotodrachir_6

 

Lightroom (IMG_3703.JPG)

 

Lightroom (IMG_3465.JPG)

 

Lightroom (IMG_8398.JPG)

Megjegyzés

  1. A fotók is nagyon tetszenek.09.11-én én is ott leszek a megnyitón.Már nagyon várom….: első munkanapjaim egyike volt, szakadt az eső, ősz volt… Luxus autóval érkezett látogatóba egy pasas. Elég feltűnő jelenség volt: az a fajta, akin látni, hogy megadatott neki “minden”. Testvéréhez jött, de fel se ment hozzá, csak a parkolóban átadta neki a kis, ahavi csomagját, aztán már ment is tovább “kaviárért” vagy karrierért. Tesóját a falak mögött hagyva… Az meg csak ott integetett neki a zuhogó esőben, szétázott négycsíkos melegítőben, csüngő szatyorral a kezében míg a kocsi el nem tűnt az utca végén. “Egyiknek sikerült, másiknak nem.” Ez a kép nagyon megmaradt bennem. (Elcseszte az egész napomat.) Viszont egy jó fotó is lehetett volna.
    Azóta már megedződtem mentálisan a benti világgal kapcsolatban.(szinte látom magam előtt .)

Pingbacks

  1. Az életjelenség élettelensége - K. R. írása | partmagazin.hu

Megjegyzés készítése