Talpalatnyi béke – Ozora 2015

Egyszer egy barátom azt mondta nekem, egykori megrögzött fesztivál-turistának, mikor éppen sztorizgattunk a nyarunkról: “Cimbora, ez semmi. Én megjártam a Paradicsomot. Máshová már nem is vágyom…” S mondta ezt úgy, olyan átszellemült tekintettel, mintha valami közmondásos vallásos révület kerítette volna hatalmába.

…nem is nagyon kellett folytatnia, már tudtam, mire gondol – persze a megélt pillanatok áradását sem fojtottam belé, túl jó volt hallgatni is. Azóta leszaladt nem kevés víz az Eger patakon, és én magam is eleget megtudtam erről a talpalatnyi Földi Paradicsomról – melyet fura módon épp kicsiny hazánkban találhatunk meg. Ugye nem csak nekem furcsa e kettősség? Miközben Magyarhon lakosságának túlnyomó része gyönyörű kézenállásokat végez a mentális katasztrófagörbe peremén, van nekünk ez a kis hely, még ha csak egy hétre is egy évben, melyet úgy hívnak: Ozora.

A hétköznapi halandó e rendezvényt a médiából mint a drogtanyák, hippi gyülekezvények és a dekadens fiatalság szerelemgyerekeként ismerhette meg – az elharapott, és tökéletesen pontatlan félmondatok alapján. Nem is hiába: kis hazánkban szinte csak és kizárólag a bejáratott, és kellemesen lerágott csontok a befogadhatók; a tömegesen fellelhető fütyülős-hipszterek, kulturális egységcsomagok, na meg Demjén Rózsit idéző porcogók a népnek – mely tapsol és (talán ez a lényegesebb) fogyaszt.

Erre fel itt van ez a DOLOG, ami nem csak zenei, de spirituális és közösségi értelemben véve is olyan messzi áll a hazai valóságtól, mintha tényleg valamelyik vallás halál utáni jutalmaként csöppent volna a létbe. Így meg ugye azonnal adott az egyszeri ember ellenérzése: hát hogy jönnek mindenféle züllött fiatalok (pedig nem csak fiatalok, ó, dehogy), akik ráadásul zömmel külföldiek is, hogy a természetet maguk köré csavarják, és “…a végefőcím előtt magukhoz ölelnek egy tágas mezőnyi szép reményt…”? Pedig éppen ez benne a lényeg: az árnyaltság észlelése, a színek kavalkádja, a valóságban jelen levő szépség megélése a lét több szintjén egyszerre.

Dádpusztán, dombok között bújik meg az az aprócska világ, mely visszatérő otthona nem csak Európa, de a világ neonomádainak – már hosszú évek óta. A történet régre nyúlik vissza, egészen pontosan 1999-re, mikor is egy éppen erre járó napfogyatkozáshoz egy goa fesztivált rendeltek. Ütős páros, de ez még csak a biztató alap – mondhatnánk. Zimányi Dániel, aki a fesztiválnak ma otthont adó terület tulajdonosa (mit tulajdonosa, gazdája, művelője) hosszú évek munkájával tette azzá a nagy egészet, aminek ma ismerjük. Eszmeisége talán ott mutatkozik meg legjobban, hogy térjen be látogató bármikor az évben, (szinte) mindent úgy talál, ahogy az a fesztivál idejére felépült. Ez nem véletlen, a Gazda végtelen munkával fejleszti e területet – aki járt már arra, átélte azt a mindent betöltő pozitív vibrálást. Mintha a sokmilliónyi mosoly, ölelés és vidám kurjantás hagyta volna ott láthatatlan lábnyomát.

Ozora nem az a hely, amihez a legtöbb ember szokott. Ide nem a hagyományos értelemben járnak bulizni a népek; itt nem a veretés a fő, sokkal inkább az együttlét. Az a fajta közösségi élmény, mely ma már kiveszni látszik digitális korunkból. Ozorán maximum a zene digitális – az életérzés viszont valami merőben szokatlan…

Folytatás fellépőkkel, ajánlóval > 

Net: Ozora hivatalos

írta: DeLa aka krysal

Megjegyzés

  1. Mint zeneileg èrdekelt szemèly csak örülök az ilyen cikknek. Ami nem megoszt ès nem hatásvadász hanem próbál üzenni. Rengeteg kisebb-nagyobb fesztivál van ezen eszmeisèget követve hazánkban, ám OZORA a legnagyobb ès Európa mondhatni legnagyobb Psychedelic Trance fesztiválja. Több alkalommal vettem rajt rèszt ès minden èvben nagy várakozással tölt el, hogy milyen újdonságot talál az ember. Mint egy nagy család ès mintha hazatèrnèk, úgy megyek vissza. 🙂

Megjegyzés készítése