Egyszer egy barátom azt mondta nekem, egykori megrögzött fesztivál-turistának, mikor éppen sztorizgattunk a nyarunkról: „Cimbora, ez semmi. Én megjártam a Paradicsomot. Máshová már nem is vágyom…” S mondta ezt úgy, olyan átszellemült tekintettel, mintha valami közmondásos vallásos révület kerítette volna hatalmába.

…nem is nagyon kellett folytatnia, már tudtam, mire gondol – persze a megélt pillanatok áradását sem fojtottam belé, túl jó volt hallgatni is. Azóta leszaladt nem kevés víz az Eger patakon, és én magam is eleget megtudtam erről a talpalatnyi Földi Paradicsomról – melyet fura módon épp kicsiny hazánkban találhatunk meg. Ugye nem csak nekem furcsa e kettősség? Miközben Magyarhon lakosságának túlnyomó része gyönyörű kézenállásokat végez a mentális katasztrófagörbe peremén, van nekünk ez a kis hely, még ha csak egy hétre is egy évben, melyet úgy hívnak: Ozora.

A hétköznapi halandó e rendezvényt a médiából mint a drogtanyák, hippi gyülekezvények és a dekadens fiatalság szerelemgyerekeként ismerhette meg – az elharapott, és tökéletesen pontatlan félmondatok alapján. Nem is hiába: kis hazánkban szinte csak és kizárólag a bejáratott, és kellemesen lerágott csontok a befogadhatók; a tömegesen fellelhető fütyülős-hipszterek, kulturális egységcsomagok, na meg Demjén Rózsit idéző porcogók a népnek – mely tapsol és (talán ez a lényegesebb) fogyaszt.

Erre fel itt van ez a DOLOG, ami nem csak zenei, de spirituális és közösségi értelemben véve is olyan messzi áll a hazai valóságtól, mintha tényleg valamelyik vallás halál utáni jutalmaként csöppent volna a létbe. Így meg ugye azonnal adott az egyszeri ember ellenérzése: hát hogy jönnek mindenféle züllött fiatalok (pedig nem csak fiatalok, ó, dehogy), akik ráadásul zömmel külföldiek is, hogy a természetet maguk köré csavarják, és „…a végefőcím előtt magukhoz ölelnek egy tágas mezőnyi szép reményt…”? Pedig éppen ez benne a lényeg: az árnyaltság észlelése, a színek kavalkádja, a valóságban jelen levő szépség megélése a lét több szintjén egyszerre.

Dádpusztán, dombok között bújik meg az az aprócska világ, mely visszatérő otthona nem csak Európa, de a világ neonomádainak – már hosszú évek óta. A történet régre nyúlik vissza, egészen pontosan 1999-re, mikor is egy éppen erre járó napfogyatkozáshoz egy goa fesztivált rendeltek. Ütős páros, de ez még csak a biztató alap – mondhatnánk. Zimányi Dániel, aki a fesztiválnak ma otthont adó terület tulajdonosa (mit tulajdonosa, gazdája, művelője) hosszú évek munkájával tette azzá a nagy egészet, aminek ma ismerjük. Eszmeisége talán ott mutatkozik meg legjobban, hogy térjen be látogató bármikor az évben, (szinte) mindent úgy talál, ahogy az a fesztivál idejére felépült. Ez nem véletlen, a Gazda végtelen munkával fejleszti e területet – aki járt már arra, átélte azt a mindent betöltő pozitív vibrálást. Mintha a sokmilliónyi mosoly, ölelés és vidám kurjantás hagyta volna ott láthatatlan lábnyomát.

Ozora nem az a hely, amihez a legtöbb ember szokott. Ide nem a hagyományos értelemben járnak bulizni a népek; itt nem a veretés a fő, sokkal inkább az együttlét. Az a fajta közösségi élmény, mely ma már kiveszni látszik digitális korunkból. Ozorán maximum a zene digitális – az életérzés viszont valami merőben szokatlan…

Folytatás fellépőkkel, ajánlóval > 

Net: Ozora hivatalos

írta: DeLa aka krysal