Az van, hogy ezt ki kellett heverni, a cím pedig magáért beszél. A recept pofátlanul egyszerű: végy egy hejre kis házibulit, szorozd fel ezerrel, majd az egészet dobd át egy tó partjára. Adagolj hozzá hosszúlépést jéghideg sörrel (piros pont, ha pálinka is van mellé; így úgy tolod túl a napot, ahogy mi tettük, a másnapot pedig fedje a feledés jótékony homálya…), egy rakat mosolygós arccal, sosemvolt-fenetudja, és mégis kiváló zenekarokkal… És (jó, tudom és-el nem kezdünk mondatot, de itt mégis a Bánkitóról van szó!) máris kijön a giga-házibuli élmény, ahol nem zavar, hogy a lábadat sörhabbal locsolják, hogy vadidegen keni a hátad naptejjel, aki valamiképp az idejekorán lefoglalt stégedre keveredett, sőt, még az sem, hogy bár megfogadtad (és még a programfüzetben is vastagon bekarikáztad), idén csakazértis elmész egy rakat előadásra, szombat délután elnéző mosollyal konstatálod, mikor épp rád szakad egy hűsítő zápor: nem baj, akkor is megérte.

No de kezdjük az elején. Aki még nem járt ezen a civilek megálmodta fesztiválon, furcsállni fogja a kijelentésem: ha a Bibliában lenne olyan passzus, hogy „Bizony mondom néktek, menjetek Bánkra!”, az egész világ kicsivel élhetőbb hely lenne. Így csak annak a pár ezer szerencsésnek jött át a fíling, akik bejutottak – a többiek meg sajnálják, de nagyon, hisz aki kimarad, nem tudja, mit hagy ki!

Bár a fesztiválok elidegeníthetetlen lettlényegét, a sátor-sör-sár szentháromságot itt is megtaláltuk, de nem kevéssel más élmény, mikor a Nagyszínpad helyett Tószínpad fogad, hogy a Tankcsapda keményen dolgozó kisember előadása, majd limuzinnal való távozása helyett azt sem tudod, éppen mi szól (Nálad van a programfüzet? Nebassz, a sátorban hagytuk…), de attól jó nagyon. Hogy a bagelesek mindig a legjobbkor jártak arra, na meg persze hogy a biztonságiak a helyett, hogy a táskádat kutatták volna feles pohár, meg a hozzávalók után, vigyorogva kínáltak tűzzel és ásványvízzel.

Persze e mellett lehetne sorolni még bőszen a jóságokat – csak épp minek? Az, hogy megrögzött, és elég tapasztalt fesztivál-turistaként is beleestem abba az állapotba, hogy csütörtök déltől másnap reggelig nem volt a kezemben üres pohár (pedig pohár mindig volt), az nem csak nekem sokatmondó. Ahogy az a kép sem, ahogy idült vigyorral élvezed a Csaknekedkislányt (már ha épp az szólt, már nem tudom), nekivadultan csápolsz Senán, esetleg fűben ülve ábrándozol a Panda Kvartettre a Tilosnál, vagy épp a Jó Ég tudja, mire az Űrcirkusznál. És, és, és. Azt is elmondhatom, hála a nálam jóval nyitottabb (vagy kevésbé monokulturális) útitársamnak és barátomnak, immár nem vagyok Bori-szűz sem (nem Úgy, na) – kiszakadva a techno-techno-techno édeshármasból megállapítottam, bár az előadásmodora egy vámpírgénekkel beoltott Juliette Lewisra hajaz, olyan tűz van a csajban, ami etalon kis hazánkban, ráadásul zeneileg is pazar! Jó, volt negatívum is, és még csak nem is az általános parám, hogy bandukolás közben „a cipőmben föld és kavicsok alkotnak mini sziklakertet”, sokkal inkább a Bar 72 kissé következetlen stáblistája, amibe még Tom Select közepesnek is közepes pumpálása is belefért. Persze ez legyen (ez volt) a legnagyobb bajom, ami megint csak mutat valamit.

Cserébe viszont ott volt az alsópetényi tábor, amiért nem csak a szervezőknek, de (az ott hallottakból kiindulva) a helyi polgármesternek is tartozunk egy (nem is annyira) apró köszönettel (a szállítás miatt meg főleg Zsoltinak – még legalább kétmillió balesetmentes kilométert)! Oké, nem a bánki tó, sőt, néhány elvetemült horgászlélek is csúnyán nézett ránk, mikor hajnali kilenckor, a sátorból való kiűzettetésünk után locspocsosat játszottunk körülöttük, de egy újabb olyan momentuma volt ennek a nagy egésznek, mely igencsak megér egy misét. A Nagy Hazai Fesztiválokon szocializálódottaknak biztosan furcsán hatott a felettébb emberséges pultosok látványa (sehol a máshol oly sűrűn visszaköszönő aggyájattot és húzzafarancba-attitűd), a reggeli hagymásrántotta-palacsinta-dinnye kombó meg pláne. Sőt, a felett sem hunyhatok szemet, miszerint vasárnap sátorrugdalás helyett nagy mosollyal fogadtak, és a fene bánta, hogy az ezer fokos kánikulában mi a tóban lubickolunk tovább, noha a helyünk (papíron) délig volt foglalva. Sőt, alig kaptuk a nyakunkba a zsákunk, még akkor is volt kedves szavuk; látszott, itt még él a vidéki vendéglátás: minden jó szóért hálával, minden mosolyért még nagyobbal fizettek.

…ja, hogy ez egy kicsit összevissza? És (már megint) valóban, ez nem véletlen. Mert a Bánkitó Fesztivál is az volt: egy kicsit összevissza, egy kicsit túl jó, egy kicsit aprósága mellett is túl sok – na, plusz túúúl meleg is, na de erre ott volt a tó!

Hogy merre vezethet innen az út tovább, nehéz megmondani – a teltházig már eljutottak, innen jöhet, hogy a szerencsés kevesek évről évre átélhetik a Házibuli legszebb pillanatait, vagy épp jöhet a bővülés és a növekedés. Én most baromi önző leszek: lányok, srácok, amit összehoztatok Bánkon, az annyira egyedi, annyira (jó értelemben véve, nem a FB-féle macskás-hörcsögös módon) cuki, és annyira, de annyira élhető, hogy azok, kik bejutnak, évről-évre örök élményekkel gazdagodhatnak. Bár maradna ez így. Ma már ez nagyon, nagyon, nagyon kevés fesztivállal van így. Szóval: köszönöm!