Volt idő, mikor ketten szív a szívben
Úgy hittük, az utunk végtelen
Egy dallam csendült akkor a napsütésben
S tudtuk jól; a szó szükségtelen

Volt idő, mikor ketten, nyár a télben
Tudtuk azt, hogy soha nem hagylak el
De megfagytunk az őszinteségben
Az a „Soha” nem tudom, mért volt olyan közel

És ha tó mellett ér a nyári este
A táj mindenütt sötétbe borul
Egy elsuhanó álommal látlak az égen
És a szívem csöndesen hozzásimul