A szövegek forrása én vagyok – beszélgetés Magolcsay Nagy Gáborral, 150°-ról, 2010-ből

Magolcsay Nagy Gábor 150° című verseskötete, amely a 2004-ben és 2005-ben írt költeményeit tartalmazza, tavaly decemberben jelent meg a Palatinus Kiadó gondozásában. Bemutatkozó kötetének versnyelvére nagy hatással volt Kassák Lajos avantgárd lírája és konstruktivizmusa. Képei élnek, sugároznak, érezhető bennük a tisztulás folyamata, ahogy a költő levetkőzi, és maga mögött hagyja a versekben megjelenő külsejét. Találkozásunkkor a versek születéséről, életének alakulásáról, művészetről, érzésekről, tegnapról, máról és holnapról mesélt.

fotó: Ugrai Anna

Sokan azt gondolhatják, szabad verset konstruálni könnyebb, mint mondjuk egy madrigált megírni, mivel nincsenek korlátok, nincsenek megkötések, formai kritériumok és szabályok. Azonban a szabadságot teljesen és egészségesen megélni nagyon komoly feladat. Tapasztalataim szerint a figyelem, a fegyelem, az éberség, a pontosság és a hűség mellett fontos az is, hogy „megfelelő” arányérzékkel rendelkezzünk. Nagyon el tudnak szállni – és nem csak – egy szabad versben a képek. (Egyébként ebben a könyvben néhol bele is szaladok ebbe a csapdába, amikor behúz egy-egy kép, vagy szójáték.) Kassák pionír volt a maga idejében. Mintegy kitágította a nyugatos határokat, és elkezdte terelni a szöveget ebbe a formailag szabad, nyelvezetét tekintve mélyen profanizált, ám különösen lényeglátó irányba. Ma már a szabad vers teljesen más aspektusban van jelen a kortárs irodalomban, sőt ez a klasszikus avantgárd versnyelv, ez a beszédmód már szinte használhatatlan – néhány irodalomkritikus szerint legalábbis. Mindazonáltal amikor én Kassák ruhájába bújok, igyekszem megtölteni a verseket az én XXI. századi életre ítéltségemmel. Tehát a szövegek forrása én vagyok.

tenyerünkben elsüllyednek a holnapok és

megkonstruálják múltunk megoldóképletét

Képmániás vagyok, ez a könyvben is megmutatkozik. Ami hibádzik, az talán az, hogy ebben a könyvben még nem tudom egyenletesen felmérni ezeket a „képarányokat”. Néhány szöveg be is sül, nem kap levegőt a sok képtől.

5 év telt el a 150° szövegeinek megírása óta. Ma már szellősebb irányokban kutakodok, jelenleg logo-mandalákat írok például. Persze még mindig igyekszem erős képekkel dolgozni, de ezek már nem olyan ólmosak, mint az akkoriak. Inkább villanásszerűen hatnak rád, majd megpihensz bennük, és megint jön egy villanás, aztán megint megpihensz. A 150° még a konstruktivizmus szellemében épült, és az én metaforaéhségem miatt néha már nyomasztóvá válnak a versek. Olyan, mintha az épületbe elfelejtettek volna ablakokat építeni. Akkoriban súlyosan és súlyosnak éreztem magam, és súlyosan is akartam megszólalni.

valami gyalázatosan szimmetrikus anyagból gyúrt minket az isten

és jaj elszabadult intervallumok bujkálnak

legmélyebb szerkezeteink mögött

Akkoriban Kassák szövegei mellett nagyon nagy hatást gyakorolt rám Hamvas Béla egzisztenciafilozófiája. Azt vallottam, hogy kétfajta ember van: az egyik, aki hisz Istenben, a másik, aki nem, de (ha tudat alatt is) keresi azt. Viszonylag korán rá kellett döbbennem arra, hogy a tetteim következményeként a felelősség vállalása olykor nem kevés szenvedéssel jár, s hogy ez a felelősség egy az egyben, mind az enyém. Emiatt azt hittem, hogy az ego isteni eredetű. Ma már jóval árnyaltabban gondolkodom efelől. Ez a könyv egosita impulzusokból építkezik, hiszen mindent magam köré építettem benne. Akkoriban azt hittem, hogy én vagyok a mindent látó, halló, tudó. Visszatekintve könnyen belátható persze, arról van szó, hogy az egóm elhatalmasodott, hiszen tele voltam félelemmel és ragaszkodással. Az egónak az az érdeke, hogy növekedjen, s aki fél, az nem igazán akarja elengedni azt, amin fogása van, nemhogy az egóját. A könyv számomra eszköze volt annak, hogy fogásokat találjak a múltam és a jelenem viszonyán, valamint a személyiségemen. Ma már úgy látom, hogy aki félti az életét, az nem él, aki félti a szabadságát, az nem szabad, aki nem képes (el)engedni, annak semmije nincs. A 150° tulajdonképpen egy rakás lamentált vallomás, de ahol nincs mellébeszélés. Itt minden szó Én, vagy az abból fakadó projekció.

az ember kialakítja életterét

és az legföljebb százötven fokot zár be

150°: ez volt az első szöveg, ami kapcsán azt éreztem, ennek könyvben a helye. 2004 nyarán Miskolcon éltem a kedvesemmel, és folyton antikváriumba jártunk. Így olcsón hozzájutottam egy olyan Kassák-kötethez, amiben a számozott költemények java benne volt. És ahogy olvastam, éreztem, hogy nőttön nő bennem egy érzés, egyfajta érzésnívó, amire azt mondtam, hogy én ilyet akarok érezni, amikor a szövegemet megírom, vagy olvasom. Számomra igen magas volt ez a mérce, és ez volt az első szöveg, ami a legközelebb állt ehhez. Ahol éreztem, hogy kapaszkodnom kell, hogy – ha nem is feltétlenül „jó”, de legalább – úton vagyok. Nyilván születtek utána erősebbek, vagy másabbak, de ez volt az első szöveg, aminél éreztem, hogy nagyon rendben van. Nincs kedvenc szövegem egyébként. Én ezt a könyvet egységesnek érzem. Amit nagyon szeretek benne, az az, hogy dúskál a képekben.

(A címről:) Miskolcon kerestem diákmelót, és a kedvesemmel vártuk a közvetítőt. Ültem az irodaház előtt, és a következőt láttam: pláza, McDonald’s, benzinkút, Búza tér. Azt gondoltam: na ennyi, ez van, ennyi van, ennyit és eddig látunk, valamit, ami csupán 150°-ot zár be… Csak megsaccoltam, és később ki is derült, hogy az emberi látószög többnyire 125°, de nem változtattam a szövegen, mert ez akkor és ott az én saját látószögem kinyilatkoztatása volt. Már 3 hete dolgoztam a miskolci likőrgyárban, amikor összeállt valami, ami a címadó versben is megjelenik. Sokat javítgattam, építgettem akkoriban a szövegeimet. Sok idő volt, amíg egy összeállt. Átlagosan napokig írtam ezeket. Ma már, ha például leülök megírni egy logo-mandalát, sokkal felkészültebb is vagyok, plusz a forma is mást igényel, nemcsak szemléletben, időben is. Ezek a szövegek manapság megszületnek néhány óra alatt.

egyedül vagy

            beléd markol a lámpafény

összegyűrt rapszódia flangál az asztalon

végre minden a helyén

Abban az időben, egy-egy szöveg megírása után, emlékszem, hogy hatalmas, olykor nyomasztó erő kerített hatalmába. Ami pedig ezután jött, az mindig jellemző volt rám, s mára már egyre gyorsabban tör rám ez a jelenség: az egykedvűség. Hogy a szöveg megszületése után totál objektívan látom a szövegem. Amikor az ember azt érzi, hogy érvényes valami a saját létezése, élete szempontjából, amikor belátja és érzi, hogy része az Egésznek, egykedvűvé válik pillanatok alatt. Ma már ehhez nem kellenek napok, percek-órák alatt jön ez az érzés az írás aktusát követően. Ez talán arra mutat rá, hogy az ember cselekvőereje és mozdulatai és tettei egyre inkább szinkronba kerülnek a szándékaival és a létezésével.

“Elfordulás ez, az életből való kilépés, s egyben egy másikba való belépés.”

Létezik az a költői kérdés, hogy mi a költő.

fotó: Antal Ágota

fotó: Antal Ágota

A költő nem csak szövegíró. Költő mindenki, aki egy bizonyos alapállással  „művészetet csinál”. Sok impulzus éri azt, aki ír. Miért írok? Menekülök éppen, vagy örömömben írok, valamit mutatni akarok stb. Én is eleinte úgy gondoltam, hogy menekülés, hogy elbújok a világ elől. De ez nagyon fals. Ma is tudom azt mondani, hogy menekülés, de semmiképpen sem pejoratív értelemben. Csupán elmegyek valahová, ahol az esztétikum és az intelligencia mutat irányt. Persze van bennem konfliktus, hogy nem tudok egyenletesen élni, gyereket nevelni stb. Ezért ki kell fordulnom ebből az életből, hogy belépjek egy másikba, ahol tulajdonképpen egy másik életet prezentálok. Ez megsegít engem. És ez menekülés, igen. Hiszen miért nem egy, az anyámmal, a szeretőmmel, a barátommal, a konfliktus forrásával kollektív illúzióban vagyok, miért nem ott realizálok – az életben, a valóságban? Miért egy szöveggel akarok és egyáltalán mit realizálni? Elfordulás ez, az életből való kilépés, s egyben egy másikba való belépés.

De sokszor könnyít.

Azt akarod mondani ezzel, hogy a könnyebbik utat választjuk? Ezek szerint könnyebb az, hogy két szem közt leülünk, és felállítjuk a viszonyokat, ahelyett, hogy a viszonyban állva realizálnánk? Igen, könnyen meglehet, de nem szabad megfeledkezni a művészetről, amiért ez az egész történik. A szépségről, a szerelemről, a költészetről és a szabadságról.

“Gyakorlatilag az én célom az élet.”

Az embernek, ha krízisbe kerül, időre van szüksége. Elvonul. Ezt is mindenki másképp csinálja: van, aki elmegy plázázni, mert az jelenti számára az oldást, az újratervezés lehetőségét. Mások bezárkóznak, megint mások megisznak egy kávét. A költő pedig ír, fest, komponál, nyomot hagy az analízisről, a konstellációról, mert a szépséggel értéket adva fontosnak tartja ezt a nyomot, mert hisz benne, hogy ha jól csinálja, amit csinál, akkor az nem csupán az ő nyoma lesz, hanem az emberé, amiből tanulni lehet, s ami élni segít. Igen, valami szépet akar létrehozni, hiszen a szépség alapvető mozgatója a költészetnek. Ezen a ponton fontosnak tartom jelezni, hogy egy stációról beszélünk. Arról a stációról, amiben a 150° szövegei születtek. Abban a fázisban még azt gondoltam, hogy legyen relevánsabb az ember, mert nem a művészet a legfontosabb dolog az életben, hanem maga az élet. A perszonalizáció körbeveszi a művészetet, hiszen a zene, a festészet, a költészet csupán egy ruha, egy kifejezőeszköz. És hogy mennyire tudjuk elkülöníteni az embert a művésztől? Nyilván sosem válik el a kettő, de a lényeg akkor sem az, hogy mi történik, hanem az, hogy ami történik, szép és erős legyen. Mert mégis mi van akkor, ha ennek a dolognak nem sok köze van az én életemhez? Ez mindenképpen saját intervenció, az én mozdulatom, belőlem jön, hiszen én használom a nyelvet. Ma már lazábban kezelem ezt. Úgyis én jövök ki belőle. Sokszor jó ráismerni, hogy ez is én vagyok. A művészetet pedig csinálni kell, mert élni segít.

Én addig vagyok költő, amíg írom a szöveget. Itt és most, amint beszélgetünk fölötte, már én is „csupán” az egyik befogadója vagyok ennek a könyvnek, az egyik olvasója. Nagyon sok idő eltelt az anyag elkészülte és a kiadás között, és a személyiségem is változott, fejlődött. Innen visszatekintve időzavarba temetkezés, görcsölés, félelem jellemzett, amit szinkronba hoztam, már-már azonosítottam a költészettel. A könyv is több szempontból anakronisztikus. A költészeti diskurzus tendeciáinak aspektusából mindenképp. A szépségét viszont a mai napig látom, és büszkén hirdetem. Mára már sokkal szabadabban élem meg magam, hisz akkoriban sok mindent féltettem, és rengeteg dologtól féltem. Ma már máshogy és máshoz ragaszkodom, egyre több mindent vagyok képes elengedni, és ez felold. Sokkal jobban érzem magam most, mint akkor. S ennek a folyamatnak, reményeim szerint a könyvek is lenyomatai lesznek.

A versek pecsétek. Nagy dolog, ha le tudsz ülni, és ki tudod fejezni az érzéseidet, felismered, realizálod azokat.

“Amire a szöveg lehetőséget ad, az benne van.”

Úgy látom, sok (művész)ember beleesik abba a csapdába, hogy ha valami erősnek vélt stációra rátalál, akkor abba belekapaszkodik, mert azt gondolja, hogy ebben a kifejezési formában megtalálta önmagát. Azt gondolom, hogy itt nincs olyan, hogy egyszercsak megtalálom önmagam, és ezzel kész, bekarikázom, hogy igen, ez vagyok én. Véleményem szerint folyamatos fejlődésről és változásról van szó, és ennek a követéséről. Ezt nevezem én a legalapvetőbb hűségnek, hogy követni tudjam és akarjam a bennem zajló változást. Ahogy a személyiségem fejlődik, azzal együtt változik a megjelenítési igényem is, ami a versbeszéd artikulálásában is megnyilatkozik, vagy éppen abban, hogy nem a notebook klaviatúráját püfölöm, hanem a zongoráét. A 150° megírása óta kipróbáltam egy elégikusabb versbeszédet is, majd két éve rámtalált Papp Tibor Vendégszövegek 5 című könyve, amiben logo-mandalák vannak. Éreztem, hogy itt nincs szájbarágás, oda van mondva minimalizálva, tisztán, egyszerűen, erősen, lendületesen, ezerszer szellősebben és mozgékonyabban, mint addig bármi általam ismert. És jött ugyanaz az érzés, mint amit Kassáknál éreztem, hogy ezt akarom érezni. Ezen a vonalon haladva az újabb könyvek is hasonlóképpen szerveződhetnek.

A könyv öt ciklusból áll: indulnék én is; örökség; festék és nyál; életvonalunk reciprokai és 150°. Az első ciklus az akaraterő, a kitartás, az írás tanulását mutatja, olyan, mintha várnának valamire a versek. A második a negatív múltképé, az emlékezésé, egyértelműen a családi kapcsolatokat tárja fel. A harmadik a nő-férfi kapcsolat színtere. A negyedik és az ötödik szorosabban összefügg, azon már konkrétan érezhető a kassáki hagyaték. Mégsem érzem, hogy külön ciklusokba kellett volna szedni ezeket a verseket, úgy érzem, a 150° szövegei együtt egészek.

Az egészben volt egy öntudatlan és pontatlan, mondhatni figyelmetlen hagyománykövető reflex, hogy a verseskötetek ciklusokból állnak. Másfelől viszont eszembe jutott, hogy ezek a szövegek nagyon sűrűek, nehezek, és talán befogadói szempontból nem szerencsés, ha odateszek ebből zsinóron negyvenet, szünet nélkül. Ezért gondoltam, hogy a ciklusokkal teret és levegőt adok az olvasónak és a könyvnek is. Ezután már csak azt kellett eldöntenem, hogy hány ciklus legyen, s hogy a ciklusok milyen koncepció alapján szerveződjenek.

Keverednek az én-versek és a mi-versek. Kétfajta mi található bennük: általánosan az ember, az egész, ami társadalom- és személyiségbíráló; a másik pedig egy intimebb te meg én viszonyt tükröz.

a függönyök mögött is mi vagyunk

te meg én (…)

és az élveboncolás roppant

mérnökének képzeljük magunk

Akkoriban úgy éreztem, hogy be akarok vallani mindent, és ezzel kicsit vissza is éltem. A vallomás nem azért fontos, mert miután én jól meggyóntam a bűneimet, utána vizsgáztathatom magam és másokat is. A könyvben kicsit talán érezhető, hogy én bevallottam, de látom, neked is van sarad – kicsit ezért be akartam szólni. Nyilván ezt most mondom, akkoriban nem ez az attitűd vezérelt, egészségre és szépségre törekedtem én, de tele voltam fájdalommal és keserűséggel. Nem egyedül lenni akartam, nem magányban lenni. Sokszor átjön a szövegből, hogy türelmetlenek vagyunk, de az is fontos, hogy legalább egy ép közösségben legyünk. Ezt úgy fogalmaztam meg akkor, hogy mindennél jobban szeretnék együtt lenni, de képtelen vagyok rá. Ebből a konfrontációból született jó néhány szöveg.

Nagyon tetszik a tipográfia. Élnek a betűtípustól a képek.

Szeretem ezt a könyvet, most már megbarátkoztam vele. Amikor először a kezembe fogtam, az egykedvűség hatványozottan tört rám. Hetek alatt oldódott ez fel, s mostanra jutottam el odáig, hogy jó, hogy megvan, szeretem, és nem akarom már kihajítani a francba, mert most látom az egészet tisztán. Szép a könyv, szépek a képek. Az anyag megszületése és a kötet szerkesztésének megkezdése között 4 év telt el. Ha mai fejjel, jelen alapállásommal kezdtem volna hozzá például a könyvészeti feladatok megvalósításához, most valószínűleg a tartalom és a forma aszinkronjáról beszélgetnénk. Én igyekeztem visszaereszkedni 2005-be, számtalanszor elolvastam a nyersanyagot az elmúlt fél évben, ezzel igyekeztem megközelítőleg előhívni mindazt, amit és ahogyan akkor érezhettem. A borító ezt tükrözi is például.

Magolcsay Nagy Gábor: 150º. Palatinus, 2009, 62 oldal, 1600 Ft

Megjegyzés készítése