Nosztalgikus emlékeztető az EGAL más néven a MÁS klub utolsó bulijáról

Bizonyára mindenki hallotta már, aki egy kicsit is jártas az egri kulturális életben, hogy az Egal, vagy még ismertebb nevén a Más klub a végét járja. Ehhez a témához, mint sok minden máshoz is, valószínűleg mindenki másképp áll hozzá. Most tegyünk félre minden nemű tényeket, érzéseket és ellenérzéseket a hellyel és a körülötte felröppenő hírekkel kapcsolatban, és foglalkozzunk azzal, amivel igazán kell.

Ma este megadatott nekem az a lehetőség, hogy egy kétgyermekes apuka társaságában élvezhettem majd csaknem végig az estét a Másban, miközben egy olyan már-már kultikusnak számító embert hozott el nekünk az Egerbeats kicsiny csapata (ezúton is ezer hála és köszönet nekik az estéért!), mint Palotai Zsolt a Tilos Rádió legendának számító alakját! És most a kezemre is csaphatnék, hogy csak egy felkiáltó jelet teszek a mondat végére, már több okból is…

Egyrészt már a Skizoid – Dot – Dust triumvirátus is úgy oda pörkölt zeneileg az egyébként elég szellősen kezdődő estének, hogy azt még a legerősebb magyar paprika is megemlegetné – más nevében nem beszélhetek, de nálam már a „Tech Itch. The Calling”-jánál, vagy a „Commix – Satellite”-énél kiégtek az izzók, és egy teljesen újfajta szimbiózisra próbáltam ráállni a hangfalakkal körülvett nagyterem környékén.

Másrészt megtapasztalhattam, hogy mit hoz ki napjaink zenéje, és party-hangulata egy mondjuk úgy, hogy világzeneibb közegen nevelkedett, de kellőképp nyitott középkorú apukán (következtetés: igenis élvezhető az idősebb korosztályok számára is, a megfelelő hangerő mellett az elektronikus zene!). Rájöhettem mennyivel jobb, ha nyitottak vagyunk a fiatalság dolgaira, illetve az idősebbek tapasztalataira. Sőt összehasonlíthattam valamelyest tapasztalataim az övéivel, hogy aztán mindenki a magának megfelelő következtetéseket levonva, perdülhessen tovább még egy utolsó (mindig az a fránya utolsó) számra/táncra!

Mert harmadrészt ezt hozta ez az este. Nehéz kezdetet, hisz minden kezdet nehéz. De annál ígéretesebb folytatást, majd katarzist – bizonyítván, hogy van még élet, nem is kicsi az egriekben. Palotai ismét ordítóan nagyot zenélt. Voltak klasszikusok, várható és vállalható zenék, ugyan úgy, mint hihetetlen, néhol már felháborító és még is gyönyörű muzsikák. Majd a végén, mikor már mindenki azt hitte, hogy a nyúl viszi a vadászpuskát, kiderült: még sem!

Miért sem? Mert jött Louis Armstrong a dubsteppel karöltve, sőt karhosszal lehagyva, és végezetül énekelt nekünk egy utolsót egy gyönyörű világról, hogy aztán mindenki megkönnyezve ballaghasson haza az este emlékeivel.