Nyomasztó november végi vasárnap hajnal hasadt. Igornak épp nem volt semmi dolga. Csak a megszokása keltette korán… utálta, mint mindig. Fáradtan kelt a nappal együtt, amit azon a reggelen sem lehetett látni. Megvakarta csontos, vén seggét, majd belenézett a tükörbe és arra gondolt: ”Emberek, fáradtak vagy fárasztóak… és hogy mibe? hát csak úgy!…. nagy általába, az életbe bele.” Közben lefőtt az olcsó kávé, és beszivárgott a  hajnal tompa fényével együtt a  tudatába. Az illatok alapján a régi énje jutott eszébe… hogy akkor, azon a napon, mit nem adott volna egy csésze forró feketéért… mikor még viszonylag fiatal volt, saját magához képest meg pláne!

Akkoriban két munkahelye volt és mindig fáradtan ébredt; általában a melóban tért magához. Ilyen állapotban még nehezebbnek érezte lelke súlyát, pedig akkor még rendben tartotta lelki egyensúlyát. Szemei már akkor is iszonyatos bőröndöket, mély sötétkét táskákat cipeltek. Alig bírta el őket, nyitvatartani a szokásosnál is nehezebben tudta ezen a reggelen. Már bent volt a portán… Portás volt 24 órában… Ugyanúgy vasárnap kora reggel volt, a levelek már rég elhagyták élet-társaikat, a fákat, valahol 1 ködbe burkolózó kisvárosban. Téli lassú lehangolódás alattomosan kúszott befelé Igor hangulatába… szerette ezt, mégha nem épp vidám volt is. A fáradtságot kevésbé tudta elviselni.

Leamortizált környezetben dolgozott, koszos tárgyak között; koszos csésze (3-an használtak 1-et: ezért!) koszos evőeszközök: kanál-villa (4-en használták) koszos székek, asztalok, koszos íróeszközök-tollak (csak a saját Signetta tollát használta!), koszos lámpa, koszos üvegablakok mögött. Egy nagy üveg kalitkában kellett átvészelnie ezt a 24 órát, így viszonylag „tisztán” láthatta a tél eleji depresszív szürke szutykos időjárás hangulat(át)vonulatát. Máramennyire nyitva tudta tartani pislákoló táskás szűk szemeit. Hunyorgott a sötétségben, mintha szikrázó napsütés lenne odakinn – nyoma sem volt.

Akkoriban cigarettán élt, szerette a cigarettafüst és a kávé egyvelegét. Most is ezeket kívánta szervezete, sőtt: megkövetelte tőle! Próbált nem gondolni rá. A fáradtság egyre jobban kínozta. Nem volt kávéja így egyre csak az járt a fejében: ”Az embernek mindig az kell ami nincs!” Eszébe jutott, hogy a kollegái biztos hagytak hátra valamit az előző 24órából… de hamar beleszunnyadt ezekbe a gondolatokba… néha egy-egy telefoncsörgés tette éberebbé fáradtságát. Kapcsolnia kellett! Arra gondolt iszonyat retkes a csésze. Meg a többi retkes koffein függő szájra, akik mindig körbe csókolják a csészéjét és soha se mossák el maguk után. Nem kedvelte az embereket, de megtűrte őket maga körül… nem is utálta, csak szerette, ha távol állnak tőle. Fekete gyűrűk jelezték a pohár belsejében, hányan ittak már a héten a mindenki által használt görbe tárgyból… mint egy kihasznált prostituált, olyan volt számára. Egy héten egyszer mindig elmosta alaposan. Most meghátrált a feladat elől. Nem volt energiája, se gyomra mosogatni. Körülményes volt megfelelő dolgok, alapfelszereltség nélkül. Még egy telefoncsörgés zavarta meg éber álmában. KAPCSOLT! – a kért vonalra. Tobaccojára gondolt, meg arra, hogyha  K.V. nélkül fogyasztja… állva elalszik. Iszonyat meleg volt a „kalitkában”, amit nem bánt… viszont így még jobban elálmosodott. ”Mindenképp kávéhoz kell jutnom!” Feltápászkodott nyikorgó karosszékéből, kinyújtóztatta megtört pálcika testét… majd a Munkácsy Mihály-féle „Ásító inas”-t megszégyenítve beleásított a kora reggelbe. Nagyokat pislantva komótosan araszolt, csoszogott a közös „konyha” felé. ”Kell egy k.v.!  Szükségem van rá!” Azzal tisztában volt, hogy van kávéfőzőjük (bár még sohasem használta, érthető okokból) de hogy kávé…? cukor…? és hogy a közös görbebögre milyen állapotban fogadja… arra nem volt felkészülve.

Bekapcsolta kis rádióját. Orosz klasszikusok csendültek fel: imádta. Bár nem értette a nyelvet… nem is volt ruszki. Anyai dédnagyszülei azok voltak. De ő még sohasem járt a nagy fehér Oroszországban. Kicsikét felélénkítette a zene. Imádta a nyelv ritmikáját, csengését! Nagyobb kedvvel látott az élénkítőszer elkészítéséhez. Visszahőkölt, ahogy meglátta a kávéfőző masinát… abban szinte biztos volt, hogy sohasem volt még megtisztítva. A csészére nézett… szokásos. Inkább a csészére összpontosított, meg a folyamat végére. Szappannal és puszta kézzel próbálta tisztábbá tenni a csészét, körülbelül 10 perc elteltével alkalmassá vált k.v. fogyasztásra a bögre. ”Nem 100%-os…de MEGTESZI!”- gondolta egy ásítás és egy telefon csergés között. KAPCSOLT! Nincsen cukor seh, hiába tisztította meg a porcelán csészét. Elkomorodott…talált kávét. Beleszagolt, ez megint visszahozta az életbe egy kicsikét. Filtert is talált. (Olyan kávéfőző volt, ami elektromos, víztartályos, csepegtetős, filteres. Viszonylag újabb… de réges régi fajta, és RETKES. Pláne az a része, amibe csepeg a fekete sűrű nedű.)

Összezuhanva ült roskadtan a mocskos vécécsésze ölébe, kipréselni magából a tegnap esti szerény vacsoráját… könnyebben ment, mint a kávéfőzés hadművelete. Vécépapír is volt, éppen elég. Bűzt érzett, méltóság nélküli emberi bűzt, de ő a gőzölgő K.V. illatát akarta érezni, nem ezt a SZART!!! Újra neki lódult a feladatnak. Már a zenére se figyelt, pedig jól szólt. Kutatni kezdett nagy hátizsákjában: szerencséje volt. Talált egy három az egyben Jacobst. ”Az instant kávék királya!” Viszont 2 hónapja elromlott a vízforraló. Vakarta a fejét, majd kaparta! Hogyan haladhatna tovább a rögös, álmosan fáradt útján. (Arra gondolt: megérte-E???? tegnap este hosszasan levelezni azzal a furcsa és érdekes, egyáltalán nem közönyös lánnyal hajnal fél kettőig. Amúgyis fárasztó hete volt… időben le kellett volna feküdnie, hogy fél hatkor felkeljen. Nem nagyon tudott dönteni… talán a fáradtság miatt….talán mert nem is értett a nőkhöz, majd hirtelen az futott az eszébe, hogy nem is kell! érteni a nőkhöz. Akkoriban sok mindent túlgondolt-túlspilázott…sokat gondolkodott, mivel sokat volt magában.)

Elkezdett csepegni az eső, az eső illata számára most egyet jelentett a fáradtsággal. Nekilátott! A k.v.főző tartálya nem volt vészesen retkes, már a csészéje sem. Arra gondolt tesz bele vizet és lecsepegteti a csészéjébe szórt instant porra. A bögrét a főző alá helyezte, a víz forrt, a masina kikapcsolt, de sehol a várva várt illat aroma. A forró víz elakadt valahol a tartály és a csésze között… egy kis dugós-rugós-dugasz fékezte, ami úgy volt kitalálva: ha felnyomódik, kiereszti a forró vizet magából!…a csésze nem volt erre hajlandó, sem pedig alkalmas. Csak a retkes kávéfőzőbe való üvegedényke, aminek a lukacsos kúpos műanyag fekete sapkája  szolgálta ezt a célt. Nem hirtelen, de kibotorkált a táskájához, majd újabb unalmas keresésbe kezdett…és elővett egy tiszta steril bicskát (mindig ügyelt a holmijaira). Annak pengéjével tartotta fel a dugaszt és magában a reményt, hogy imádott koffeinadagjához jusson minél előbb.

Alig egy óra alatt sikerült a teljes folyamat. 5 perc elteltével Igor már a nyitott üvegajtóban állott, sodort Camel cigarettáját szívta, és a forró kávéját kortyolta komótosan. Érezte, ahogy  vissza térnek vérereibe az élet éber apró jelei, hajszálerei kitágulnak, megtelnek – egyfajta eufória szabadul fel elcsigázott agyából! Endorfin csattan zsigereiben… érezte, ahogy a tüdeje egyre mélyebbre és mélyebbre szívja a hideg, füstös, esős koratéli levegööt…és egyre csak tágul…egyből kompenzálta és megkínálta egy mélyen lent tartott slukkal…ezzel próbálta ellensúlyozni a hirtelen kapott furcsa érzést…amit a kávé nyújt ilyenkor fiatal szervezetének. Nagy, kör alakú piros-fehér dohányozni TILOS!!! matrica volt tapasztva az üvegajtóra, és ő füstjeleket dobált rá, amik visszatáncoltak szépen lassan, ahogy találkoztak a tiltó jellel. Arra gondolt: AZ EMBEREK FÁRADTAK,VAGY FÁRASZTÓAK. ÉS HOGY MIBE? hát bele. CSAK ÚGY! NAGY ÁLLTALÁBA….AZ ÉLETBE BELE.

K. R. írása és fotói