Bár hazánkban csak zsidóüldözésről és cigányozásról lehetett leginkább hallani, a faji kérdés már hosszú évtizedek-évszázadok óta az egész világon vetett fel problémákat. Sajnos ez napjainkban sincs másképp, bizton mondhatom, nincs olyan ország, hol ne lennének legalább kis csoportban jelen ama szélsőségek, akik ahol és ahogy tudják próbálnak hangot adni a rasszizmusnak. Dobálózhatunk a demokráciával, az esélyegyenlőséggel, Gandhi vagy éppen akár a nemrég elhunyt Nelson Rolihlahla Mandela (nyugodjék békében) idézeteivel, még mindig nem sikerült elérnünk a nagy célt, aminek mindenki szeme előtt ott kellene lebegnie. Hogy a földet ne országok és ne etnikumok birtokolják, ne bőr szín vagy nem szerint kategorizáljanak minket, hanem érző, lélegző és gondolkodó emberek sokadalmaként.

Ezt figyelembe véve nem lehet véletlen, azt hiszem, az sem, hogy az idei évben is több valós történeten alapuló, a szegregációval foglalkozó vagy éppen a rasszizmus ellen felszólaló film is napvilágot látott.

Ilyen például az általam most rövid górcső alá vett két alkotás, amelyek közül az egyiket nemrégiben a másikat cirka két vagy három hónapja volt alkalmam megnézni. Meg kell hagyni, mindkettő mély nyomot hagyott bennem. Bár miért is ne hagyott volna, különben nem írnék róla…

A komornyik

A filmet egy pár évvel ezelőtt a Washington Postban közreadott cikk ihlette, mely a fehérház egy korábbi komornyikjának hányattatásait meséli el sajátos szemmel. Ezt dolgozták fel/át kissé a filmhez és mutatták be drámai hangulatban, megannyi kiváló színész társaságában, hogy a film végére adott legyen, hogy a moziból kilépve két dolgon gondolkodhasson az ember.

Miért csinálja ezt folyamatosan az ember?

A főszereplő felesége pedig tényleg Oprah volt? (Spoiler: Igen tényleg, megvártuk a végén a stáblistát.)

Viccet félretéve, a film igen komoly odafigyeléssel lett elkészítve és teljesen hihetően és élvezhetően adja vissza a történelmi változások, a szegregáció és annak hatásai által kialakuló hangulatot, egy kis családi szállal megfűszerezve. De ez nyilván kihagyhatatlan volt, már csak a „true story” varázs miatt is, no meg a miatt, mert mindenki szereti, ha jó a vége. Bár csak a témának is jó vége lenne egyszer…

42

Nem, most kivételesen nem az élet értelméről van szó. Ebben a kontextusban más jelentősége van ennek a számnak. Bár meg kell hagyni elég mókásan jött ki a dolog – vajon Douglas Adams tudta ezt? -, de itt a film címéül kiválasztott szám egy olyan sporttörténeti és egyben a faji megkülönböztetés egyik nagy fordulópontjául is szolgál, hogy az egész amerikai baseballból kivonták, ezzel is fejet hajtva annak viselőjének emléke előtt.

A film egy nagyon egyszerű alapra épül, az első profi „néger” bassball játékosra, Jackie Robinsonra, akit bevittek a „fehérekhez” játszani. Ennek megfelelően van is benne megrökönyödés és csodálkozás bőséggel. Az alkotás minden percében hűen tükrözi – azt hiszem -, hogy mit élhettek át akkoriban az emberek. Kirekesztés, motiváció, kitartás, új barátok, a család – csapat szinten is – fontossága és egy számunkra ismeretlennek mondható sportág megismerése egyaránt. Akinek pedig mindez nem lenne elég, annak figyelmébe ajánlom egy másik nagyon fontos szereplő játékát, ami miatt külön megéri megnézni a filmet, mivel Harrison Ford, mint sportklub tulajdonos, nagyon nagyot alakít.

Többet azt hiszem nem is szükséges mondani a filmekről. Mindkettő hű lett a történelemhez és önmagához is. Annyit pedig állíthatok, egy mozijegy vagy éppen egy dvd árát mindenképpen megéri mindkét mű.