Nem emlékszem pontosan, mikor jártam először a Cinefesten, de azt tudom, hogy mindig nagy élmény volt, és kapcsolódott hozzá valami fontos és személyes emlék is. Egyszer egy másokkal közösen készített filmünket vetítették, a sajátunkról sokadjára is nekem kellett beszélnem. Egy mozi teremnyi ember, még a lépcsőkön is kuporogtak… egy srác is ott volt, akit már két éve kinéztem a buszon. Én olyan lámpalázas voltam, hogy elfelejtettem az egyik alkotótársam, egy lány nevét, persze elpoénkodtam, nevettek is rajta, de sokáig azt soroltam életem legkellemetlenebb szituációinak csúcsára. Aztán a nagy szerelem, egy film előtt a fiú ölében ücsörögve az Uránia terem előtt… a film borzalmas volt, a feléig bírtuk, hát igen, néha a Cinefesten is melléfognak. Pedig én gyakran sokkal kíváncsibb vagyok annál, hogy feladjam egy film megnézést vagy egy könyv végigolvasását.
Ott voltam a Pál Adrienn magyarországi premierjén is, mögöttünk ült a staff pár tagja is, betegek voltak, utána én is borzasztóan megfáztam, kellemes emlék… Aztán megvettem a kedvenc őszi cipőmet, ami azóta is jó, Cinefestkor egy film előtt a sötét teremben vettem át, mert én már csak olyan vagyok, hogy ha új a cipőm, rögtön fel kell vennem, jó sokat zörögtem vele. Arra az egy filmre mentem be abban az évben, pont a nyertes nagyjátékfilm volt.
De nehezebb úgy Cinefestre járni, ha az ember nincs ebben a másfél hétben Miskolcon, mégis azt hiszem érdemes legalább egyszer elzarándokolni rá minden évben. Érdekes megfigyelni, hogyan tágul, bővül, színesedik a kínálata évről évre, hogy terjeszkedik területileg, hogyan változik a logó, az arculat, minden. A Cinefest tényleg kezd Magyarország vezető filmes fesztiváljává válni, ez nem is kétséges. Workshopok, rövidfilmes blokkok, animáció, előtérbe helyezve és támogatva magyar, illetve európai alkotókat, gyakran meg is hívva őket, hogy beszéljenek saját alkotásukról. A Művészetek háza előtti tér már nem elég neki, az afterpartyra kicsi a hely a kávézóban meg a teraszon. Két színpadon játszanak a zenészek: az Erzsébet téren, a kisebbik színpadon a kisebb, javarészt helyi zenekarok lépnek fel, a Városháztéren pedig olyan nevekkel találkozhattunk idén, mint a Heaven Street Seven, a Pál Utcai Fiúk, Odett, a Kerekes Band, a Compact Disco, a Magashegyi Underground vagy a Vad Fruttik, és utána a Helynekemben, Miskolc új romkocsmájában tartottak afterpartykat. S ne felejtsük el: mind a koncertek, mind a vetítések, mind a partyk egytől egyig ingyenesek!
Idén a magam részéről egy pénteket néztem ki a zarándoklatomra. „A nyár királyai” című filmre ültem be az Uránia terembe, borzasztóan sokan voltak, a lépcsőkig állt a sor, tele lett a terem, de hát ez már megszokott, nem először tapasztaltam. A film is jó választás volt, jól szórakoztam rajta, könnyed volt, de igényesen, érdemes megnézni. Utána egy daazo-s rövidfilmes blokk következett, na az már keményebb falat volt. Érezhetően kevesebben voltak a teremben is, és a második rövidfilm után velem is csökkent a terem létszáma. Az első film „Atomok” címmel egy bentlakásos fiúiskola gondnokáról és egy diákjáról szólt, akik között kaland szövődött, és ízelítőt kaphattunk az utána létrejövő feszültségből, ahogyan a fiú szenved, mert a gondnok nem hajlandó megismételni az aktust vele. A következő film igaz nagyon szépen meg volt csinálva, jó színészi játék, elgondolkodtató történet, hatásos zene, de mégis az előző után… a film két heteroszexuális férfi házasságáról, egy nőről, akit mindketten szeretnek, és a nő nekik eladott lányáról szólt. Gyilkosságok, leszbikusság, köszöntem, kiakadt a biztosítékom, agyő, Uránia, erre szívnom kell egy kis friss levegőt. Fogadok, hogy az utána következő filmek jobbak lettek volna, de ezt már nem hiszem, hogy valaha is megtudom.
Olvastam egy cikket a Cinefest kezdetekor, „A leszbik Miskolcra mennek” címmel. Látom, de nem hittem volna, hogy ennyire. Értem, hogy a mássághoz való társadalmi hozzáállás probléma, de nem ezért ülök be egy blokkra, hogy két egymás után következő film is erről szóljon. Ez olyan, mintha mindkét film egy evéssel kapcsolatos sztoriról szólna, csak az egyikben bulimiás a főhős, a másikban meg anorexiás… lehet elmenne az ember kedve az evéstől, és ha ennyire a számba rágják, én se akarok a melegeket érintő problémákkal foglalkozni. Na de ez maximum válogatásbeli hiba, az én filmem forog tovább, hamarosan kezdődött a Magashegyi Underground koncert, amiben semmi kifogásolnivalót nem találtam, sőt még az egyik gitáros pengetőjét is sikerült megszerezni a földről.
Végül ez az egy este kellemesen telt el, és jövőre is ugyanúgy meglátogatom a Cinefestet, ahogy teszem minden évben, és reménykedem, hogy akkor a leszbik csak kicsit teszik be a lábukat Miskolcra, vagy legalábbis jobb elosztásban.
Hargitai Fanni
