Milyen varázslatos, ahogy a zene és a művészetek egyéb ága szorosan egybeforr. Ha a modern művészetet megfigyeljük, kezdve a 20. század elejének avantgárd irányzataival, napjainkig nyomon követhető az a felfogás, hogy a művész aktív szereplője, sőt alakítója legyen a társadalomnak. Az ehhez hasonló felfogású modern festőművész nem elégszik meg azzal, hogy megfest pl. egy vízililiomot. Még azzal sem, ha teljesen újszerűen festi meg, mint elődjei. A modern művész alakítani, formálni akarja környezetét. Ez a szemlélet kíséri végig a művészetet a konstruktivizmustól az op-artig, a Bauhaustól a dadaizmusig. Ennek kiváló eszköze pedig a kísérletezés. Vegyünk pl. egy könyvlapot, takarjuk ki annak minden második szavát, írjuk fel cetlikre azt, ami maradt, már csak össze is kell illeszteni, és kész a dadaista vers. Azt mondod, kedves olvasó, hogy ezt senki nem emészti meg versként? Ó dehogynem!

A kísérletezés a zenére is kihatott. Ez amolyan „mindegy csak különleges legyen” felfogás. Nagyon is jellemző volt ez az egyik első alternatívnak mondott zenekar zenéjére, a Bizottságéra, vagy az első magyar „goj-punk” banda szövegeire és megjelenésére, a Cpg-re. Rendkívül fontos kiemelni, hogy a magyar underground szubkultúra bázisa mindig vagy a lepukkadtak, vagy a fiatal értelmiségi, egyetemista intellektuel voltak. Tehát egyéni társadalmi igényeknek adnak hangot az underground zenén keresztül, sajátos életérzést kívánnak kifejezni. Így a zenei kísérletezés hazánkban már a ’70-es évek végén egybeforrt az egyéniségképpel, az önkifejezéssel, és vált az underground szubkultúra motorjává.

Természetesen egyik zenekar sem szeretne „sablonzenekarrá” válni. Mindenki próbált és próbál a maga módján valami sajátosat belevinni a produkciójába, amitől azt mondhatják rá hogy ez az a bizonyos xy banda. És itt most nem feltétlenül egy koncerten való csirkedarálásról, vagy nyilvános orális szexről van szó. Lényeges eleme a kísérletezésnek a tudatosság: teszem azt azért éneklek kétértelműen (nyilván, ha tiltott nyíltan) a rendszerellenességről, mert egy másféle társadalmi rendet akarok. A zenészek megjelenése pedig csak fűszerezi a mondanivalót, habár esetenként emiatt is komolyra fordulhatnak a dolgok, mint ahogy azt Nagy Feró esetében egy később cikkemben látható lesz.

A magyar nagyközönség nem volt igazán felkészülve az új nyugati zenei hatásokra. Nagy felháborodást keltettek az első radikális szövegeket felmutató magyar punk banda, a Cpg cigányellenes, rasszista megnyilvánulásai. Míg bizonyos könnyűzenei publicisták, mint pl. Sebők János, védelmükbe helyezték az összes újhullámos zenekart, a „korral és az önkifejezés igényével való haladás” jegyében, addig az MSZMP nem nézte jó szemmel az ilyen jelenségeket. A hazai könnyűzene és ifjúsági kultúra szocialista ideológiai tisztaságáért felelős Dr. Erdős Péter, a magyar könnyűzene „etikai őre” a következőképpen válaszolt egy újságcikkben a hatalommal szembeni hangadókra: „A punk és az új hullám fasiszta fertőzöttsége – ez természetesen nem jelent minden irányzatra és ágára kiterjedő ítéletet – nem a horogkeresztes trikók számán múlik. Vajon, ha a trikón nincs horogkereszt, de az újhullámos zenekar a cigányok kiírtására, mások meglincselésére buzdít, kell még ehhez horogkereszt is? Divatos ma az az elmélet, hogy a szocializmusban három fajta besorolást kaptak a zenekarok, ez volt a hírhedt 3T, vagyis „Támogatott, Tűrt, Tiltott” (habár a rendszerváltásig ezt a megkülönböztetést írásban sehol nem jegyezték, így az is elképzelhető hogy egy nagy országos „urban legendről” van szó). Sok zenész kritizálta már akkor is Erdőst, akinek abszolút hatalma volt minősíteni a zenekarokat, elindítani őket egy gyöngyöző karrier felé, vagy éppen ellehetetleníteni. Akkoriban Magyarországon egy lemezgyár volt, az Állami Lemezgyártó Vállalat, mely két fajta sanzonbizottság (rádiós és lemezgyári) értékelése alapján állított ki lemezt. Számtalanszor a szakmai alap hiánya volt a kritikusok legfőbb indíttatása, ugyanis gyakori volt, hogy Erdős személyes szimpátiája alapján kezelte a zenekarokat. Laár András, a KFT frontembere a következőképpen példázta azokat az éveket:

„Az Erdős odaállt elénk egyszer, senki nem volt más a szobában csak ő meg mi, és így tíz szemközt megmondta hogy: fiúk, hát én tudom hogy az Afrikából el lehetett volna adni százezret, de én nem akartam. Ezt értsétek meg! – jó, megértettük.”

Térjünk vissza oda, hogy célszerű a magyarországi underground szubkultúrát, kétfelé osztani: 1. lepukkadtak, hobók, „kutyák”, lumpen prolik, deviáns elemek, akikkel igazából sem a szocialista, sem a kapitalista rendszer nem tudott mit kezdeni. Nekik ott volt a Beatrice, a Hobo Blues Band, az Auróra, az ETA, vagy a már említett Cpg. Csakis azt a zenét érezték, amely róluk szólt. Aztán felfutott a nyolcvanas évek elején a másik vonal, 2. a művészek, az egyetemisták, a rendszerkritikus poszt ’56-os fiúk, a másként gondolkozó értelmiség. Nekik zenélt többek között a Bizottság, vagy a Kontroll Csoport. Az utóbbi vonal továbbfejlődésével nem árt részletesebben foglalkozni, ugyanis a nyolcvanas évek közepére már ez a vonal vált meghatározóvá a hazai underground színpadán, és alakult, formálódott valami egészen érdekessé az ezredfordulóra.

Még az első vonal igazából nem nagyon tudott továbbfejlődni a rendszerváltás után, és megrekedt a nosztalgia és a demagógia szintjén, a párja mára majdnem hogy teljesen átalakult. Mindenki azt hitte 1989-’90-ben, hogy eljön a Kánaán azzal, hogy nézhetünk NSZK-s pornófilmeket, vehetünk hozzá „videorecordert” Bécsben, tömhetjük a bucinkat a Mc Donalds-ban és milyen faja lesz minden. A zenei életben addig még sosem látott pezsgés volt: sorra nyíltak a szórakozóhelyek és sorra alakultak a bandák. Majd jött a nagy pofára esés a ’90-es évek közepére, sőt a globalizáció által egyre nehezebb elindulni egy zenekarnak, még akkor is ha semmiképpen sem profitorientált, ha nem kér pénzt a fellépéseiért. Az eredmény a kilencvenes évekre mindössze pár alternatív zenekar áttörése (amelyek még szerencsések, hogy a rendszerváltás idején már többé-kevésbé ismertté váltak) és globalizációellenes közhangulat. Csak az új évezred elejétől érezhető újra növekvő pezsgés, köszönhetően régi-új műfajok bevonásával az underground szubkultúrába (pl. több elektronika, több népzene) – habár már ez a lendület is veszendőben.

Ennek az underground világnak alapvető jellemzője a némely stílusban (pl. rap) már-már miszticizált, erős, zárt közösség. Ez hazánkban is megmutatkozott, először talán a lepukkadtak körében, majd magától formálódott az URH, a Bizottság, az Európa Kiadó stb. koncertjein keresztül az értelmiségi fiatalok körében is. A magyar alternatív „elő-tünetei” már a ’70-es években megjelentek a Minit, Kexet és Syrius-t hallgató progresszív rock berkekben. A Kontroll Csoport zenekar fontos kivételnek számít, ugyanis tudatosan próbálta szövegvilágával ráhangolni az őket hallgató fiatalokat az ellenzéki magatartásra. A politika, rendkívül jelentős szerepet kapott a ’80-as évek magyar underground berkeiben. Olyan dolog volt, amely összehozta a budapesti egyetemistát a szegedivel, a debreceni orvostanhallgatót az egri tanár gyakornokkal. Ha arra a kérdésre keressük a választ, hogy vajon bele folyt-e a nyugati emigráció a fiatalok politikai szocializációjába, véleményem szerint Budapesten kétségtelenül igen. Chris Bohn, a londoni New Musical Express munkatársa 1981-ben lelkesedő cikket jelentetett meg a magyar new-wave zenekarokról. Megjegyezte:

„Életerős zenéjük úgy fűrészeli el a hivatalosan támogatott együttesek ál-rock zenéje alatt az ágat, ahogy a punk teremtett nálunk tiszta levegőt néhány évvel ezelőtt.”

De nemcsak a politika szőtte össze közösségbe ezeket a fiatalokat. A művészetnek ugyanebben szintén óriási szerepe volt. Az egyetemi klubok felolvasóestek, kiállítás megnyitók, könyvbemutatók, élőművészeti előadások közönségei sokszor a mai napig majdnem hogy egy-az egyben az alternatív zenekarok közönségeinek is számítottak. Sőt, olykor még a KISZ alapszervezetek is, habár őket inkább a szoci-beat tábortüzes hangulatával próbálták felülről egyben tartani.

A közösségformálás a rendszerváltás után is igencsak fontos szerepet kapott, főleg, ha egy adott helyen próbálták egy társaságba kovácsolni az értelmiségi fiatalokat, szórakozási és művelődési lehetőségük előteremtése céljából. Általában különféle művészeti, zenei civil szerveződések, kommunák, egyesületek formájában jöttek létre ilyen ifjúsági „közterek”, melyekről a következő cikkeim során fogok részletesen írni. – folytatjuk

Kuznyecov

források:
Kritika c. folyóirat (1983/6. szám)
Privát Rocktörténet – A könnyűzene és a létező szocializmus (Filmmúzeum)
SEBŐK János: Magyarock 2. Zeneműkiadó, Budapest, 1984. p. 239.

fotó: radioscreamer.com